Mentális korlátaink

A magyar borágazat nem gazdasági válságban van. A válság a fejünkben létezik.

Nemrég egy rendezvényen találkoztam egy fiatal házaspárral. Mindketten borászok: ügyesek, tehetségesek, tele energiával. Azt hittem, pont ők azok a generáció, akikre a magyar borágazatnak szüksége van. Aztán kiderült: azon gondolkodnak, hogy elmennek. Nem nyaralni, hanem végleg, mert a világ másik végén talán megfizetik azt a munkát, amit itthon nem, vagy legalábbis jobban tudnak majd boldogulni. Mindez teljesen független attól, hogy az elkövetkezendő időszak mit hoz – tehát nem politikai indíttatásból.

Mondanom sem kell: éltem külföldön, nem is egy helyen, több országban, több kultúrában, keletről nyugatig. Pontosan tudom, milyen kint élni, küzdeni, dolgozni és azt is, hogy ez egyáltalán nem könnyű. Soha nem volt semmi könnyű az életben, de nem is arra tervezték, hogy minden egyik pillanatról a másikra tökéletes legyen, és a saját elvárásainknak megfeleljen. Ha így lenne, nem lenne értelme semmiért küzdeni: csak ülnénk otthon kényelmesen a székünkben, célok és kötelezettségek nélkül.

Visszatérve a házaspárra: rögtön az jutott eszembe, hogy biztosan a politikai helyzet jutatta őket erre a következtetésre, és a másik ok a gazdaság. Mert valljuk be: a szőlőfelvásárlási árak, a növekvő anyagköltségek, a pályázati rendszer – ami nem a kis borászoknak kedvez –, mind valós problémák. Ehhez jön még, hogy csökkent a borfogyasztás, a piac túltelített, az alkoholmentes trendek és az egészségtudatosság új versenyt hozott.

De van egy kérdés, amit ezek az érvek nem tudnak megválaszolni: miért nem tudnak összefogni azok sem, akiknek megvan a tőkéjük? Miért nem tanulnak egymástól? Miért védi mindenki a saját kis várát, miközben az osztrákok, az új-zélandiak vagy a grúzok már rég megtanulták, hogy egy borvidék csak közösen tud boldogulni a saját történetét, narratíváját eladni és történet nélkül nincs ár, csak szőlő?

Mert a valódi probléma nem a piacon van. A fejünkben van. Ezt teljes bizonyossággal állíthatom, mert bennem is megfoglamazódik napról-napra, hogy ha nem ebbe a szakmába születek és nem ezt tanulom, nem ebben dolgozom, akkor most mit csinálnék? – fogalmam sincs. Bár szerettem volna pszichológus lenni, – nem lettem, – de az önismeret és az a vágy, hogy valamit mindig kell csinálnom bennem volt és az is, hogy nem tudok megmaradni a fenekemen.

A borászat nem „csak” irodai munka. Fizikailag megterhelő, évszakoktól függő, kiszámíthatatlan. A szüret nem vár, az időjárás nem alkuszik, a pince nem pihen. Ehhez jön a gazdasági nyomás, a növekvő verseny, a bizonytalanság és az a súlyos egzisztenciális kérdés, amit egyre több borász tesz fel magának csendben: megéri-e folytatni? Van-e ennek értelme? Érdemes-e benne maradni, vagy inkább el kell engedni?

Ez a fajta kimerültség láthatatlan marad. Nem azért, mert nem létezik, hanem mert egy olyan kultúrában nőttünk fel, ahol a mentális egészség tabu volt. Nem éltem a szocializmus korszakában, de a hatása itt van velünk, az asztalunknál, a pincénkben, a gondolkodásunkban. Generációkon át azt sulykolták: a munka a legfontosabb. Aki dolgozik, az becsületes. Aki eleget dolgozik, annak meglesz az eredménye. A nagyok nem sírnak, nem panaszkodnak és aki mégis szót emel a saját terheiről, az gyenge, vagy lusta, vagy mindkettő.

Ez a logika ma is működik. Csak most már nem termelési kvótát kell teljesíteni, hanem piacot kellene építeni és arra ez a gondolkodásmód alkalmatlan. Mert piacot nem egyedül épít az ember. Közösséget nem egyedül tart fenn. És ha valaki fizikailag, mentálisan, egzisztenciálisan kimerült, az nem fog összefogásban gondolkodni. Nem azért, mert nem akarja, hanem mert nincs miből.

A paradoxon ott van, ahol a legfájóbb. Akinek stabilabb a háttere, akinek megvan a lehetősége, hogy tegyen valamit a közösségért, az általában magával van elfoglalva. Nem rosszindulatból. Hanem mert sosem tanulta meg, hogy a saját sikere és a közeg egészsége összefügg.

Hogy ha a fiatalok elmennek, azzal mindenki veszít. Hogy a közösség ereje nem elvesz tőle valamit hanem hozzáad. De ehhez előbb szembe kellene nézni a önmagunkkal, és ami az örökölt mintáink miatt talán a legnehezebb feladat. Lehet panaszkodni, hogy minden milyen nehéz. Sajnos ezzel nem oldunk meg semmit. A borászat évszázadok óta létező szakma, történelem és kultúra egyszerre, és van, aki az egész identitását hozzákapcsolja. Éppen ezért nem mindegy, mi lesz vele.

De a változás nem fog kívülről jönni — sem jobb pályázatokból, sem kedvezőbb felvásárlási árakból, sem új trendekből. A változáshoz önismeret kell. Rendszerben való gondolkodás. És az a bátorság, hogy beismerjük: nem a piac a legnagyobb akadályunk. Mi vagyunk azok.

A fiatal házaspár, akivel beszéltem, nem azért megy el, mert rossz borászok, szakmemberek lennének, vagy mert lusták lennének. Azért „mennének” el, mert egy olyan rendszerben kellene maradnia, amely nem tanulta meg, hogy a tehetséget meg kell tartani. Ez nem csak pénz kérdése. Hanem közösségé. Visszajelzésé. Annak kérdése, hogy valaki azt mondja: számítunk rád. Itthon is.

Neked mi a véleményed?