Elegem van a csendből. Neked is?

Nem szívesen írok ilyen cikket. Én magam borász vagyok, szőlőt művelek, bort készítek, és azt szeretném, ha amit csinálok annak hosszútávon lenne értelme. Nem akarok folyton azért dolgozni, hogy valahogy eléldegéljek, nem akarok stresszelni mindenen, mert az életet nem ezért találták ki. Legalábbis remélem. De az utóbbi időben egyre nehezebb csendben maradnom, mert a csend is egy döntés, és ennek a döntésnek következményei vannak.

Nemrég volt egy hosszabb beszélgetésem egy másik tokaji termelővel,- illetve mostanában egyre több ilyen termelő is van. Olyannal, akit ismerek, tisztelek, aki évek óta dolgozik ebben a szakmában és szeretettel, tisztelettel végzi. Ő mondta, amit én is gondolok: sok minden egyszerűen nem működik és most muszáj ezen változtatni, nem majd, hanem MOST. Nem a bor minőségével, a borvidékünk adottságaival van a baj, hanem azzal, ahogy a borvidék magát képviseli – vagy inkább nem képviseli.

Mi a valódi probléma?

A Tokaj-Hegyalja nem egy homogén közösség. Vannak itt nagybirtokosok és kisparcellás termelők,- van állami pénzből finanszírozott borászati kommunikáció - és van olyan pincészet, amelyik alig engedheti meg magának azt, hogy legalább egy alap social média kommunikációja legyen. Ez önmagában nem baj – a sokszínűség érték. A baj ott kezdődik, amikor a rendszer strukturálisan csak az egyik oldalnak dolgozik.

Ez nem vélemény. Ez adat. És ez az adat egy nagyon kényelmes kérdést von maga után: ha a rendszer ennyire keveseknek szól, akkor kiknek szól ez a borvidék? Ki képviseli azt a 83%-ot, amelyik kisbirtokon dolgozik, saját kezűleg szüretel, és nem tud megfelelni az exporttámogatás mennyiségi feltételeinek?

A válasz, amit most kapunk: senki.

A hegyközség – és ami hiányzik

Bevallom őszintén: nem tudom pontosan, hogy kik ülnek a hegyközségben. Egy-két nevet ismerek, de azt, hogy ki képviseli ott az én érdekeimet vagy a hozzám hasonló kis termelők érdekeit –, azt nem tudom megmondani. És ez maga is egy probléma és bevallom én is tehetek erről.

Nem arról van szó, hogy rossz emberek ülnek ott (legalábbis reméljük nem mindenki az NO offense). Arról van szó, hogy a jelenlegi struktúra nem alkalmas arra, amire kellene. Nincs átlátható döntéshozatal. Nincs olyan tér, ahol a kis pincészetek hangja érdemi súllyal szerepelne. Nincs közös kommunikáció, amely valóban mindenkit képviselne és nem csak azokat, akik elég nagyok ahhoz, hogy az export-gépezetbe beférjenek.

Ez az a tapasztalat, amit újra és újra hallok – borászoktól, akik szeretik ezt a vidéket, de fáradtak. Belefáradtak a bezárkózástól, a kiskirályoktól, attól a logikától, hogy mindenki a saját érdekét tolja, és a közösség ügye mindig valakinek más a dolga.

Nem egymás torkának esni – hanem felmérni

Fontos,ez az amit nem akarok: egy újabb fórumot, ahol mindenki elmondja a másiknak, hogy milyen rosszul csinálja. Nem cél az okoskodás, a vádaskodás, az össze-vissza vitázás. Erre nincs szükség, és nincs is értelme.

Ami viszont kellene és ami még nem történt meg eddig, az egy egyszerű felmérés. Kinek mire van szüksége? Mi az, ami nem tetszik, és mi az, amire szükség lenne? Egyáltalán:ki akar még szőlőt művelni? Mert ha valaki nem akar, az is fontos információ – és azzal is kell valamit kezdeni. Mi legyen az ott hagyott területekkel? Gazdára találnak? Lesz belőlük valami más?

Ezek nem költői kérdések. Ezek olyan alapinformációk, amelyek nélkül nem lehet stratégiát építeni. Először össze kell gyűjteni, mi a helyzet valójában. Aztán lehet elindulni valamilyen irányba – kommunikációban, érdekképviseletben, vagy akár abban, hogy egyszerűen hallja egymást néhány ember.

A rendszert belülről lehet megváltoztatni. Nem kívülről szidva, hanem belülről szervezve.

Ha most sem csinálunk semmit

Nem akarom az ördögöt a falra festeni. De ha így megy tovább, ennek a borvidéknek nem sok jövője lesz és ezzel együtt sok minden másnak sem. Mert nem lesz értelme, mit csinálni.

A globális borpiac épp abban az irányban mozdul, ami nekünk, kis termelőknek kedvez: a személyes, hiteles, hellyel és történettel bíró borok felé. De ezt csak akkor lehet kihasználni, ha kommunikálunk. Ha láthatók vagyunk. Ha van közös hangunk.

A hagyomány nem öröklődik automatikusan. Meg kell küzdeni érte – együtt.

Amire hívok

Nem tudom egyedül megcsinálni. Nem is akarom. Épp ez a lényeg: ez nem az én ügyem, hanem a miénk.

Azt gondolom, hogy szükség van egy közös párbeszédre – nem szervezetre, nem kampányra, nem újabb egyesületekre. Csak arra, hogy leüljünk azok, akik hasonlóan látják a helyzetet, és elkezdjük közösen megfogalmazni: hol tartunk, mire van szükségünk, és merre akarunk menni. Ebből lehet aztán stratégia, közös kommunikáció, és előbb-utóbb valamilyen konkrét forma is de csak akkor, ha van alatta valódi tartalom és valódi akarat.

Ehhez nem kell más, csak az, hogy akinek elege van a csendből, az ne maradjon csendben.

Mert a csend is döntés. És én már döntöttem.